Szapora szikrák színezték az illatos, apróra szabdalt dohánylevél gyülekezetet a faragott pipa szorító melegségében. Az izzó parázs nem látott kiutat a szorításból, s elszánt elkeseredésében meglovagolta a pipa szárán át távozó fehér, meleg, sűrű füstöt... A semmit sem sejtő füst melankóliáját megzavarta a parázs melegsége első ízben. De ahogy a füst elhagyta a pipa szárát s berobbant a mohó szívást szabályozó szájüregbe, a parazsunk melegsége kezdte otthonosan érezni magát. Csak elvi kérdésnek tartotta az aromás pipából menekülve, hogy hogyan tovább? Döntésének helyességét csak erősítette a tüdő fele áramló örvény határozottsága. Bejutván a mellkast kitöltő szerv korlátolt térfogatába, a gomolygó füst társaságában az izzó parázs irtó hitványul érezte magát... A sötétséget, a szűk teret, a száraz levegőt még el tudta volna tűrni valahogy, de az hogy zsákutcába torkollt a kalandja, ez teljes mértékben felháborította. Élénk fantáziája, lázadó álma, lüktető vágya teljesen hiábavalónak bizonyult. Hitvány csalódottságát csak tetőzni tudta a beinduló kilégzési folyamat... Izzani akarok! - bömbölte némán s kapaszkodni probálkozott az utolsó remény tövisdús peremén. Nem távozok, nem.. Még nem! - gondolta s összeszedvén minden akaraterejét, behunyta a szemét s maga elé képzelte a végállomást, ahol izzani szeretne örökké... akárcsak egy pillanatra is... újra meg újra... mikor kedve tartja, mikor másnak a kedve tartja, nem számít... csak izzani akarok!- ismételte határozottan...
A szem kinyílt, a füst távozott... csend honolt a parazsunk gondolataiban... megnyugvás. Mert rájött a relytélyre... Izzani sötétben is lehet, nemes némaságban, egymagunkban... csak levegőt kell venni hozzá!
